Sajnos hamarosan elkezdődik a munka, egy újabb darálós év, amikor nehéz lesz időt szorítani a sportnak vagy bármilyen hobbinak.
Az utolsó edzés, amelyről most írok, hétfőn volt:
NAPKÖZBEN
20km kerékpározás (Idő: 1h17m Átlagos sebesség: 15,5 km/h Legnagyobb sebesség: 37,5 km/h Átlagos pulzus: 130 Legnagyobb pulzus: 160 Kcal: 1300)
ESTE
1500m úszás (Idő: 28:27 1. 500m idő: 9:06 2. 500m idő: 9:42 3. 500m idő: 9:38)
Ott tartottunk, hogy kézilabda.... Elkezdtük a 6. osztályt. Egyre több edzés és egyre több meccs. Már nem volt erőm úszóedzésre járni. Napokig kerülgettem az uszodát, hogy hogyan is mondjam meg az edzőmnek, hogy vége, befejeztem, nem akarok tovább úszni. Anyukám rám bízta a döntést, ő úgy gondolta, hogy azt csináljam, amit jobban szeretek, de ahhoz ragaszkodott, hogy sportoljak. Apukámat meg sem mertem kérdezni. A kézilabdaedzőm pedig nem igazán volt demokratikus ebben a kérdésben. Végül egyik nap, amikor már több, mint egy hete lógtam az úszóedzésekről, éppen az uszoda felé tartottam, amikor az utcán szembejött velem az úszóedzőm. Kérdőre vont, én pedig dadogva mondtam neki, hogy nem akarok többé úszni. A csalódottsága skálázhatatlan volt. Én majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Mai fejjel azt gondolom, hogy emberként, gyerekként sokkal jobban szeretett, mint úszóként. És ez, talán még inkább megnehezítette az elválást a részéről. Nagyon leszidott és nagyon szar embernek tartott akkor. Én is magamat. Gyenge voltam, tartás nélkül. Soha többé nem mentem úszóedzésre... nem bírta medence vizének "szemébe" nézni. Ha az úszóedzőm csalódott volt, akkor az apámról mit mondhatnék? Ezért a döntésemért és, hogy nem kérdeztem ki a véleményét, azt hiszem, mindörökre megsértettem és megbántottam egy kissé. Ő hitt az úszásban, az ÚSZÁSOMBAN. A nagy lelki viharok után belevetettem magam a kézilabda edzésekbe. Hamarosan egy új fordulópont felé közeledtem....
Első bicikliedzés. Mit mondjak? Hogy egy kissé kudarcosra sikerült? Nem túlzok. Vettem profi stoplis kerékpáros cipőt a kölcsönbringához. Ezt a stoplis-pattentos dolgot kellett megtanulnom használni. Hogy hogyan is veszi ki az ember a lábát a pedálból, ha éppen esni készül. Hát, nem tudom. Nekem kétszer nem sikerült. Kétszer akkorát estem, mint utoljára gyerekkoromban. Ja, és persze álló helyzetben dőltem el, mint a homokzsák. Kezdők balszerencséje. Egy idő után belejöttem, eltekertem Nagykovácsiig, onnan át Budakeszire, majd haza a II. kerületbe, Budára. Nem mondom, hogy ez volt életem legjobb sportélménye. Az emelkedőkön megpusztultam, a lejtőkön féltem az új bringán, a combom besavasodott, szóval minden bajom volt. Rá kellett jönnöm, hogy ezt a bicikilizés-dolgot is nagyon komolyan meg kell tanulni. (Azóta is ezen rágom magam, már a különböző szakirodalmat bújom.) Annyira elment az önbizalmam, hogy este elrobogtam úszni egyet, mert attól féltem, hogy az egészet feladom. A dühöm mértéke jól látható a remek úszáseredményeimen.
Azóta eltelt két nap. Tegnap volt időm 30 percet erősíteni otthon a lakásban. Fekvőtámaszok, felülések, stb. Ma már semmire nem jutott időm. Tarthatatlan. Edzeni kell. Csatolok is egy remek motivációs videót:
